Az ágak egyszeriben szellőssé, kopárrá váltak, pőreség vesz erőt a tájon. Megfogyatkozott tollas barátaink köre is.
Az itt maradók: cinkék, verebek, varjak-, portyáznak a földből kikandikáló eleségre, vagy a fákon foghíjasan ottfeledett dérlepte gyümölcsöket, fennakadt diót kapják el a csőrükkel.
A sünök is elfoglalták fészküket, ilyenkor már érdemes békén hagyni a gyanúsan buckásodó avarcsomókat.
A csípősen józanító reggeleken sietősen igyekszünk lefejteni magunkról a ránk gabalyodó, levegőben úszó ezüstös szálakat.
Ökörnyál vagy pókvitorla? Nekem ez utóbbi kedvesebben hangzik, s ha lenne időm, kiböjtölném, hogy meglássam a rajta közlekedő utast is, hiszen ezért készülnek ezen rejtélyes fonalak.
De asszociálnak valami másra is… bizonyos tanok szerint az ember testi és szellemi részét földi élete során ezüstszál vagy ezüstfonál tartja egyben.
Az évkör ezen időszakában pedig a lét, a létezés utáni állapot és a kettő közötti kapcsolat boncolgatása jóval kiemeltebb szerepet kap, mint máskor. Az Enyészet havának ünnepei (pl. a Halottak napja) ezt a felfoghatatlant igyekeznek kicsit kézzelfoghatóbbá tenni.
Legalább ezen a napon kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy: van halál. Talán nincs is olyan ember, akinek ne lenne olyan hozzátartozója, aki már eltávozott az élők sorából, ezért belső indíttatásból vagy csak kötelességszerűen, de kizarándokol a temetőbe. Legalább ezen a napon.
Mécsesek lobbannak, zizeg a koszorút tartó zsineg. Mintha feltámadó lelkiismeretünknek adóznánk ezzel, s leróni igyekeznénk azt, amit akkor nem tudtunk, vagy valamiféle elrendezést szeretnék tenni, így utólag.
A házakból is gyakrabban szüremlik ki a magunk gyújtotta fény: gyertyák karcsú lángja hajladozik, mécsesek kényelmesen elterülő lángja bólogat.
Talán így szeretnénk pótolni a kívül egyre fogyatkozó világosságot.
Ablakpárkányra sorakoztatott bogárszerű lángok: mintha hazavárnánk valakit…, vagy magunkhoz vonzani igyekeznénk a szerencsét, a boldogságot? Tovább: itt
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: